A BOSZORKÁNY HALÁLA

(Népmese)

Somorja mellett, Csölösztő szigeten élt régen egy boszorkány. Már nagyon öreg volt, rontani se tudott, csak abból élt, amit kapott az emberektől. Nagyon várta már a halált, de nem tudott addig meghalni, amíg a tudományát át nem adta valakinek. Mindenki félt tőle, nem mertek a közelibe se menni. Sokat szenvedett. Kérte a rokonait sorba, hogy jöjjenek hozzá, fogjanak vele kezet, és vegyék át tőle a tudományt. De nem akarta senki miatta eladni a lelkét az ördögnek.

Egyszer aztán végre akadt egy asszony, aki elment hozzá. Vitte magával a sodrófáját. Mikor odaért az ágyához, azt adta a kezibe. Az egyik végét ő fogta, a másikat a boszorkány. Nagyot sóhajtott és azt mondta:

- Szitakéreg, rostakéreg, most má' hazaérek.

A sodrófát hamar bedugták a tüzes kemencébe. Nagy sivalkodás támadt, amíg égett a sodrófa. Amire elégett, meghalt a boszorkány is.

- Az ásványi Szabó Judit amikor meghalt, magátul kinyílt az ajtó meg az ablak. Azon gyüttek be a szellemei, oszt úgy vitték el a lelkit. Mikor eltemették, olyan nagy vihar lett, hogy alig bírták a koporsót vinni. Hat ember vitte, mégis cserélni köllött útközben, úgy megizzasztotta őköt. A sírba is alig tutták leereszteni. Amikor a sírt fölkupaculták fölötte, mingyárt elmút a vihar.

A bormászpusztai boszorkány igen nehezen tudott meghalni. Már egy hete küszködött a halállal, mikor az udvar tele lett kányákkal. Ott röpködtek az ablaka körül.

- Jaj, társak, segíccsetek! - hajtogatta feléjük. Végre másnap meghalt, nos, a kányák mind eltűntek. Azok vitték el a lelkit. Amikor temették, akkora szél kerekedett, hogy leburogatta a koporsóját a Szentmihály lovárúl.

- Híres boszorkány volt a Rábaközben a Ricsa Panna. Vékony, sovány asszony vót, de amikor meghat, alig bírták el a koporsóját, olyan nehéz vót. Hat erős férfi vitte, mégis nyögtek alatta. Meg amerre vitték, mind tele lett az ucca macskákkal. Az mind boszorkány vót, mind nyávogtak, úgy kísérték.

/Forrás: dr. Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok

Kisalföldi népmondák/