olvasd el..

FORRÁS: www.scythe.hu (már megszűnt,v. legalábbis szünetel)

NIGEL D. FINDLEY NOVELLÁJA
SZIGETI SÁNDOR FORDÍTÁSA

CROSSINGS

Valahol azt olvastam, hogy ha úrrá akarunk lenni a félelmen, szembe kell nézni vele, el kell fogadni.

Oké. Elfogadom. Félek. Kibaszottul félek. Olyasvalami történik itt, amit nem értek, és nagyon piszkálja a csőröm, hogy mi lehet az.

Hideg van itt kint; kegyetlenül hideg. Olyan ez az éjszaka, hogy a nyirkos levegő egészen a csontodba mar. A fájdalom beeszi magát egészen az ízületekig, akár a szomorúság, ami már oly régóta rágja a lelked, hogy el is felejtetted, mi miatt vagy szomorú. Csak a bánat marad.

Na, hát ilyen ma este az utcán. Nem fúj a szél. Egyáltalán, semmi, ami elég csoda. A levegő mozdulatlan és halott a városban. A legcsekélyebb szellő sincs, hogy végigsimítsa a hajam, vagy szellemujjakkal megérintse az arcom. Felpillantok a holdra – a duzzadó korong épp most emelkedik a banknegyed fényben úszó palotái fölé. Az ablakokon visszatükröződő felhők gyorsan sodródnak tova – gyorsan. Fent tehát fúj a szél. Itt lent viszont természetellenesen csendes minden. Talán a köd miatt.

Sűrű köd. De itt nincs, ahol épp most állok. Térdmagasságban ködfoszlányok úsznak a járda fölött, akár a selymes hajfonatok. Lassan, céltalanul sodródnak. De hát mitől, ha itt áll a levegő? Jó kérdés. És hát az agyam tele van kérdésekkel, amik sokkal fontosabbak ennél.

Egy percre kiűzöm elmémből az összes kérdést, az összes félelmet, az összes gondolatot. Egy pillanatig nem vagyok más, csak hideg mérlegelés, tiszta érzékelés. Ez kényelmes. De nem marad így. A gondolatok és a félelmek visszatérnek, ahogy a víz áttör a leomlott gáton. Elborítanak.

Nyugat felé fordulok.

Azt hiszem, valahol a Nob Hill környékén lehetek. Talán Van Ness és a California Street táján, de valami miatt nem vagyok teljesen biztos benne. Ezen az utcán égnek az ostorlámpák. Szűk, tündöklő fénykört sugároznak maguk köré, de ez a fény valahogy nem olyan ragyogó, mint amilyennek lennie kellene. Pont az utcasarkon állok, jól látom a jeleket a zöldre festett táblákon, de nincs elég világos ahhoz, hogy elolvashassam az utca nevét.

A Nob Hillen vagyok valahol; kezdetnek ennyi. Ha nyugatnak fordulok, a Lafayette Park és a Presidio irányába nézek. Egy tiszta éjszakán még a Golden Gate híd tartóoszlopain ragyogó fényeket is láthatnám. De ma este a köd túlságosan sűrű és összetömörült, mint valami áthatolhatatlan, sötét függöny. A Presidio, a Golden Gate és a Sausalito – mind-mind láthatatlanok a köd leple alatt.

Reszketek. De nem a hidegtől, ahhoz már hozzászoktam.

Mi az isten történhetett velem?

Mit keresek az utcán? Kabát, dzseki nélkül. Csak szabadidőnadrág és trikó van rajtam. És persze velem van a kis mobiltelefonom, a trikóm zsebében érzem a megszokott súlyát. Úgy vagyok öltözve, ahogy az otthoni irodámban voltam, a buchanani lakásomban, lent, a Marina felé.

Nem tudom, hogy kerültem ide, mérföldekre az otthonomtól. Nem emlékszem rá, hogy lementem volna a lépcsőn, beültem volna a Jaguarba, és áthajtottam volna a városon a Nob Hillre. Benyúlok a nadrágzsebembe – nincsenek nálam a kocsikulcsok. Lakáskulcs sem, pénz sem. Semmi, a mobiltelefonon kívül.

Mi is az utolsó, amire emlékszem? Fent voltam az irodámban; ezt tudom. Utoljára még átfutottam a Hayward bevásárlóközponttal kapcsolatos szerződésen. Valódi agyrém, ahogy az ingatlanárak alakulnak a kikötőben – a San Franciscói földremegések pár évvel ezelőtt, no meg a nagy Los Angeles-i rengés. Nagy a kockázat, de sokat lehet keresni. Ha elég üzleti érzéked van – és tököd is van hozzá – rengeteget kaszálhatsz. Vegyük például a Hayward bevásárlóközpontot! Egy kivitelezőtől vettem át a csomagot, akinek kilapult a pénztárcája, amint a százalékok mozogni kezdtek. Jó kis üzlet ez: értékes ingatlan, csábító előnyökkel és elhanyagolható hátrányokkal. Persze van esély rá, hogy balul üt be a bolt, de ismerek néhány módszert a rizikó csökkentésére. A tökös játékos győzhet. Pont nekem való üzlet.

A lehalkított rádió a KFOG adóra volt beállítva. Valami hatvanas évek közepebeli pszichedelikus zene szólt; a dobok szinkronban lüktettek a halántékomban feltámadó fejfájással. A számítógép monitoron egyszer csak összemosódtak a számok. Itt az idő egy kis szünetre. A rádióban éppen este kilenc órát jelzett a sípszó. Hallottam Juli neszezését az alsó szintről. Jól tudja, hogy ne zavarjon, amikor dolgozom. Aztán…

Nem. Az agyam leblokkol a következő emléknél. Elvágtázik, akár egy megbokrosodott ló.

Hallom a fülemben a vérem lüktetését, a különös, tompa dobbanásokat. Valahogy távolinak tűnnek. A légzésemre figyelek – lassan és mélyen próbálok lélegezni, ahogy az orvosok tanácsolták. Pont időben. Ólmos csöngésbe kezd a fülem, de az oxigénáram a véremben visszafogja.

Ez nem igazság! Ez kibaszottul nem igazság! 35 éves vagyok – harmincöt kibaszott éves! Fiatal! Túl fiatal ehhez a szarsághoz! Az apám ugyanígy hajtotta magát – talán még jobban is. Neki nem kellett lassítania egészen 55 éves koráig, amikor először volt rohama. Ha igazság volna a világon, még volna húsz évnyi vágtám, mielőtt le kellene lépnem a gázpedálról.

Jó, tudom. Ki mondta, hogy van igazság? Az első „fejezet” öt éve volt. A zuhanyozóban, hol máshol? Az ólmos csöngés a fülemben. Aztán a sziporkázó csillagok a látómezőm szegélyén. Aztán minden pokollá vált. A testem bal oldala meghalt, úgy éreztem. A bal karom egy darab húsként lógott, amikor megpróbáltam nekitámaszkodni a zuhanyozó falának. Aztán a bal lábam kikészült, és összeestem; ott hevertem a lefolyón kavargó szappanhabban. Senkinek sem szólhattam, senki sem volt ott, hogy segítsen. (Ez még Juli előtt volt.)

Tényleg azt hittem, hogy meghalok. Gutaütés, egy kibaszott elzáródó ér az agyban. Ott feküdtem, megpróbáltam kimászni a zuhanyzófülkéből – a fém küszöb letépte a bőröm, mégha nem is éreztem – megpróbáltam a hálószobába vonszolni magam, a telefonhoz. És az egész idő alatt csak a rólam szóló gyászjelentés járt a fejemben, ami a holnapi Chronicle-ben jelent volna meg. „John Cross, élt 30 évet. A helyi ingatlan-wunderkind holttestét a zuhanyozójában…”

Na, persze nem haltam meg. Körülbelül tíz perccel később – akkor sokkal többnek tűnt – újra éreztem a tagjaimat, nemsokára már mozogni is tudtam, és a villódzó fények is eltűntek. Nem roham volt – legalábbis a méregdrága ideggyógyász ezt mondta. Akut stressz-reakció, így nevezte. Hasonlít a migrénhez, csak itt az agyban a vértestek nyomni kezdték egymást, vagy mi az istenverése. Nem volt következménye – a félelemtől eltekintve, és nem volt valószínű, hogy újra megtörténhet. Idővel elmúlt a rémületem.

A specialisták egy emberként nagy bölcsen bólintottak, és visszavonulásra utasítottak. Lassítsak. Csak nyugi. Olyan az alkatom, hogy különösen érzékeny vagyok a stresszre, ezt mondták. Ha úgy folytatom, mint eddig, hamarosan megint a zuhanyzóban fetrenghetek, vagy még valami ennél is rosszabb történhet. Ugyanezt mondta az a fickó is, akit másodikként kerestem fel; és a harmadik is.

Így aztán visszavettem a tempóból.

Mondom, megtettem. Becsuktam a boltot. A Cross és Társai felszedte a sátorfáját, és az összes gyakornokomat szélnek eresztettem. Eleget tettem félre ahhoz, hogy válogathassak a megbizatásokban – legalábbis az elkövetkező pár évben. Oké, elfogadom, voltak olyan ügyeim, mint például a Hayward bevásárlóközpont, amik rengeteg időt és energiát emésztettek fel – volt egy pár éjszakázás és homloktörölgetés, rengeteg gyomorégés a kávétól, és számtalan álmatlan éjszakám. De aztán lelassítottam. Tényleg. Elvettem Julit, nem igaz? És megpróbáltam normálisan élni.

___________________________

Körülpillantok a csendes utcán. Nem is csak csendes: kihalt. Különös. A hold állásából ítélve nem lehet sokkal több kilenc óránál. (Ez azt jelenti, hogy mérföldeket tettem meg pár perc alatt kocsi és pénz nélkül… De félresöpröm ezt a gondolatot.) Nem kellene embereknek lenni az utcákon Mindszentek éjszakáján…?

Mi történt velem?

Nem kerülhetem el a gondolatot többé, nem tagadhatok tovább. Azt hiszem, tudom, mi történt, és szembe kell néznem vele.

A Hayward-ügyön dolgoztam. A DJ a rádióban éppen a pontos időt mondta be whiskytől rekedt hangján: kilenc óra. Juli az alsó szinten csinált valamit. A monitoron összeolvadtak a számok. Megdörzsöltem a tarkómat, hogy egy kicsit magamhoz térjek.

Ekkor hasított belém a fájdalom. Borzalmas, szúró fájdalom, mintha egy jégcsákánnyal lékelték volna meg a koponyám, közvetlenül a fülem mögött. Hasogató, éles, kibírhatatlan. A látóterem egy szempillantás alatt vérvörös semmivé szűkült.

Aztán itt találtam magam a Nob Hillen, kabát nélkül. Nem emlékszem rá, hogy kerültem ide, csak emlékszilánkokra, akár egy rosszul vágott filmben. Semmi fejfájás, csak ez a távoli, ritmikus dobolás a fülemben. És hogy… mit is érzek? Valami hiányzik – talán így tudom a legjobban megfogalmazni – a fejemből. Mintha hiányozna valami a fejemből – az eltűnt emlékek, és még valami – de nem tudom, mi.

Azt hiszem, már azt is tudom, mi. Rémülettel tölt el, ha rágondolok, de egyszer szembe kell nézzek a ténnyel.

Agyvérzés. Már csak ha e szóra gondolok – még csak ki sem mondom hangosan, elég, ha a képzeletemben hallom – rosszullét fog el. Úgy érzem, a hasam tele van jeges vízzel, a gyomrom pedig összeszorult.

Gutaütésem volt. Mi más lehetett volna? A szarházi ideggyógyászok, aki azzal nyugtatgattak, hogy „ne aggódjon, csak migrén” – mindvégig tévedtek. Az öt évvel ezelőtti első „epizódom” csak enyhe roham volt, amiből hamarosan teljesen kigyógyultam.

Annak idején sok mindent elolvastam a szélhűdésről, amíg a vizsgálatok eredményeire vártam – afféle „ismerd meg az ellenfeled” reflex volt ez. Olvastam a parányi vérrögökről, amik eltorlaszolják az agyba vezető ereket. Oxigén nélkül az agy azon részei elpusztulnak – tulajdonképpen megfulladnak – és ezek működése abbamarad. Ha az elvágott rész fontos volt – mondjuk az, amelyik a szívverésed szabályozza – halott vagy. Ha nem, esetleg meggyógyulhatsz; talán nem teljesen, de valamennyire biztosan, hiszen az agy más részei átvehetik a feladatot a halott résztől, afféle „betanított munkásként”. El tudom képzelni, ahogy az agyam része – a tudatom része – fuldoklik, haldoklik, ahogy a vérellátás megszűnik. Halott szövetek vannak a fejemben! Már ettől az érzéstől is öklendeznem kell.

Amikor rosszul lettem, biztosan felkeltem az asztalomtól, lementem a lépcsőn – anélkül, hogy Juli meglátott volna – ki az éjszakába. Céltalanul vándorolhattam, talán éppen agyam haldokló részének befolyása alatt.

Gutaütés. Csak ez lehetett. Mi más lehetett volna? Mi más magyarázhatná ezt a tanácstalanságot, az emlékezetkiesést, és azt, hogy képtelen vagyok elolvasni az utcaneveket? Mi másért képzelődnék…?

Hallucinációk – ez az egyetlen szó rájuk. Nem afféle zavaros, színpompás dolgok. Semmi táncoló rózsaszín elefánt, semmi összefolyó utcák, még néhai apám szellemét sem látom, ahogy közli velem, micsoda elbaszott hülye vagyok. Nem, ennél sokkal árnyaltabbak, és ez a nagy árnyaltság csak még rémisztőbbé teszi az egészet.

Szóval, ismerem ezt a környéket. Nem pont ezt az utcát, de a Nob Hill e részét eléggé. A pokolba is, a nagynéném és a nagybátyám errefelé éltek a hatvanas évek végétől a hetvenesek elejéig. Majdnem egy évig náluk laktam, amíg a szüleim egyik összeveszése tartott. Errefelé régiek az épületek. Némelyiket még a századelőn építették. Persze már mindet renoválták – „nemesítették”, ahogy néhány kollégám mondaná. Az elmúlt harminc év alatt jópárszáz millió dollárt költöttek ezekre az épületekre. (Néha poénkodtam azon, hogy bárcsak létezett volna akkor már a Cross és Társai, hogy részesülhettünk volna az üzletből…) Az eredmény az lett, hogy a Nob Hill az egyik legdrágább hely San Franciscóban. A helyi körök szemében bűnnek számít, ha valaki hagyja, hogy lepusztuljon a háza.

Ez tehát azt jelenti, hogy a repedések a homlokzatokon… a befalazott ablakok… a roskadozó, leszakadozó ereszek… biztosan csak hallucinációk. Vagy nem?

Hirtelen nagyon fázni kezdek.

___________________________

Túl gyorsan történt, semhogy mérni vagy akár észlelni lehetett volna. Egy újabb vágás a rólam szóló filmben. Egy pillanat alatt megtörtént. Az előbb még Nob Hillen voltam, egyedül az utcán a – lehetetlen módon – legalább húsz éven keresztül omladozó épületektől körülvéve. Aztán a következő pillanatban már egy zsúfolt utcán teremtem. A tipikus szombat esti tömeg a járdákon, kocsik az utakon.

Ösztönösen arrébb ugrottam a járókelők útjából. Egy lestrapált pornópalota bedeszkázott bejáratának simulva próbáltam lecsillapítani heves szívdobogásom.

Megint… Jézus isten, megint megtörtént… Egy csomó idő eltelt, élmények, emlékek tűntek el nyom nélkül az életemből, mintha a legélesebb szikével vágták volna ki őket. A szívverés a mellemben… nem, ez inkább verdesés, mint valami csapdába esett madár. Hatalmasra tátott szájjal lassan, mélyeket lélegzem. Olyannyira remegek, hogy elmosódik előttem a világ, mintha nyavalya törne. Reszketek. De most sem a hidegtől. Ez a távoli csöngés a fülemben, ez a magas hangú, fémes zaj, mintha egy egész raj műszúnyog zümmögne.

Összeszorítom a fogaimat, olyan erősen, hogy belesajdul az állkapcsom. Harapom az ajkam, nehogy felsikoltsak. Egy pillanatig úgy érzem – nem: teljesen biztos vagyok benne – ha kinyitnám a számat, vonyítani kezdenék a rémülettől, és sosem hagynám abba. A félelem élőlényként kavarog a mellemben, mintha ki akarna törni, ki akarna szabadulni, akár egy szörny…

Nem! Becsukom a szemem, és kényszerítem magam, hogy lassan, mélyen lélegezzek. Eddig ez az egyik legnehezebb feladatom.

De működik. Érzem, ahogy múlik a pánik. Még mindig be vagyok tojva, de ez már teljesen más. Ez már egy olyan félelem, amivel megbirkózom.

Rádöbbenek, hogy a karjaimmal magamat ölelem, a kezemmel az átellenes vállamat szorongatom. Csüngök magamon, mint egy elhagyott gyerek. Erőt veszek magamon, és lassan leengedem a karom.

Körülnézek. Egy főutcán vagyok. Eltelik egy kis idő, mire felismerem: Lombard Street, Van Ness közelében, a 101-es úton, nyugatra a Presidiótól, aztán észak felé a Golden Gate-től. Körülbelül másfél mérföldre vagyok attól a helytől, ahol pár perce voltam. Megint reszketni kezdek, de sikerül úrrá lenni magamon.

Tulajdonképpen mióta tart ez? Ösztönösen is a bal csuklómra pillantok, de nincs rajtam a Rolex. Pedig állandóan viselem. Ez legalább úgy hozzám tartozik, mint a mobiltelefonom. Tudom, hogy akkor rajtam volt, amikor a Hayward-üggyel foglalkoztam. Egyébként idegeskednék miatta, hol veszthettem el – Krisztusra, három ezresembe került – de most egyszerűen csak nem számít. Kelet felé fordulok, és felnézek a holdra, hogy az állásából kitalálhassam, mennyi idő telhetett el. Magasabban lehetek, mert a hold éppen csak kibukkan a Russian Hill fölött. Úgy látom, percek, de órák is eltelhettek, mióta utoljára megnéztem. Azt hiszem, meg kellene állítanom egy járókelőt, hogy megkérdezzem tőle az időt, de ez sem érne sokat. Nem tudom, hány óra volt, amikor a Nob Hillen voltam. De azért csak meg kellene kérdeznem…

A járókelőkre nézek. Most először nézem meg őket jobban; úgy látom most őket, ahogy kell: emberekként, s nem mozgó tárgyakként, amik mindjárt átgázolnak rajtam.

Ezek csak emberek; csak a szokásos szombat esti tömeg. De… van valami különös bennük. Részben a külsejük fura. De nem is ez az, ami igazán zavar, hanem az, ahogy érzem magam közöttük.

Mind sápadt és fáradt. Nincs bennük élet, az arcuk fehér, akár a papír.

Oké, már én is láttam olyanokat, akik hozzájuk hasonlóan néznek ki, hisz' ki nem? Az X Generációsok – vagy hogyan hívják őket manapság – a kölykök, akik halottnak öltöznek, akár a vámpírok. Bepúderezett bőr, a szemüket pont úgy festik, hogy beesettnek tűnjön, meg hasonló szarok. Na de ezek közül az emberek közül a legtöbb nem a megfelelő korú. Olyan idősek, mint én, vagy idősebbek – egyáltalán nem X-esek. És, ahogy már mondtam, nem csak az zavar, ahogy kinéznek, hanem az is, amilyen érzést keltenek bennem. A szemük; azt hiszem, a szemük az, ami ijesztő. Valahogy… tudom, hogy semmi értelme, de valahogy beleillik abba a hiányba, ami a fejemben van. Úgy érzem, az vonz a szemükben, hogy esetleg megtalálhatom bennük azt, amit elvesztettem. És ugyanemiatt majd összevizelem magam rémületemben.

Egy kelet felé haladó kis emberre vetül a pillantásom. Zömök, korombeli, talán valamivel fiatalabb. A haja olyan rövid, hogy szinte sörtének tűnik a kugligolyó koponyáján. Léptei energiától duzzadók. De csak a szemére figyelek.

Pontosabban: csak az egyik szemére. Vörös. Nem véraláfutásos, tökéletes, hamisítatlan vörös. Sima és csillogó, akár a félig alvadt vér.

Visszarettenek a látványtól, és a számra tapasztom a kezem. Mire valamelyest lecsillapodom, a sörtehajú már messze jár. Azért én csak bámulok utána, miközben az iszonyat szorítja össze a gyomrom.

Mindegy, milyen erősnek, egészségtől kicsattanónak tűnt, tudom, hogy hamarosan meg fog halni. Tudom, de azt nem, hogy honnan. Ez a tudás jóval túl mutat a józan ész határán, amitől valahogy csak még ésszerűbbnek tűnik. Ez az ember meg fog halni – érzem, de nem értem, miért vagyok benne biztos.

Haza kell jutnom. Haza, aztán kórházba. Azon kapom magam, hogy megint átölelem magamat, és most azt is érzem, hogy valami nyomja a mellem. A telefon – hát persze! – az trikóm zsebében. Valahogy elfeledkeztem róla.

Miközben előhúzom a telefont és lehajtom a mikrofont, az izgalomtól remegni kezd a térdem. Megszokott, ismerős súlya szinte feltölti a lelkem. Egy kicsit reszketnek az ujjaim, ahogy beütöm a számokat. Juli. Igen, Juli majd eljön értem, és felvesz. Már szinte érzem, ahogy belesüppedek a Saab meleg ülésébe, ahogy az UC Medical Center felé hajt velem. A fülemhez emelem a telefont.

Süket. Tök süket. Nincs vonalhang, nem csipog, ahogy a számot hívom, nem csöng ki. Még az átjátszók halk zörejei sem hallatszanak. Süket, semmi kétség. Az alfanumerikus kijelző üres, a LED-ek hidegek és sötétek. Lassan, döbbenten összecsukom, és visszacsúsztatom a zsebembe.

Egyedül vagyok, de segítségre van szükségem. Kellemetlen elismerni – sosem tudtam segítséget kérni – de nincs kibúvó. Az embereket figyelem, próbálok egyet kiszúrni… egy milyet? Olyat, aki nem fenyegető, akihez odamehetek? Krisztusra, micsoda hülye ötlet. Máskor bárkivel bármiről tudok beszélni, és leszarom, mit gondolnak.

Ott van valaki. Egy nő – magas, karcsú. Göndör, szőke haja van, drágának látszó jádezöld esőkabátot visel. Valami miatt nem tudom megbecsülni, hány éves lehet. Fiatalnak tűnik, velem egy korúnak. Ha viszont a szemébe nézek, úgy érzem, akár száz éves is meglehet. Egyedül van, arcán halvány mosollyal, könnyedén kószál, és nézi az embereket. Úgy valahogy, ahogy régebben én is sétálgattam. Elélépek.

„Bocsásson meg, volna egy perce?” Ezt szeretném mondani – próbálom mondani – de, hiába erőltetem, nem tudom. Kinyitom a szám, de a hang a torkomban reked. Képtelen vagyok kinyögni bármit is.

Épp előtte állok, a szemébe nézek. Rendes körülmények között neki is a szemembe kellene néznie.

De ő nem. Egyáltalán nem néz rám; átnéz rajtam. Pislog egyet, bizonytalanul lelassítja lépteit. Eltűnik a félmosoly – leolvad, arcára zavarodott, csaknem rémült kifejezés ül ki. Lépek egyet felé, de pont ekkor elfordul. Kikerül, és átsurran az úton a meg-megálló járművek között. Én meg csak állok ott, és nézek utána.

Becsukom a szám; az állkapcsomban újra érzem azt a szúró fájdalmat, ahogy összekoccannak a fogaim. Nem látott meg… Nem, ez hülyeség. Reagált a jelenlétemre. De ez a reakció különös volt, nem normális.

Csak állok, és nézek. Az emberek kikerülnek, nem néznek rám… úgy valahogy, ahogy én igyekeztem nem nézni a koldusok szemébe a Market Streeten. Arcukon és szemükben nem látszik, hogy elfogadták volna a jelenlétem, a létezésem. És körülvesz ez a karnyújtás-hosszú buborék. Egy összekaroló fiatal párt pillantok meg. Az utolsó pillanatban, mielőtt még belépnének volna az „aurámba”, valami változást látok meg a szemükben. A lány elsápad – tovább sápad – és együtt arrébb lépnek, hogy kikerüljenek. Most sem találkozik a tekintetünk.

Borzalmasan megrémülök. Mi történik? Undorítóan nézek ki, vagy fenyegetőn, hogy mindenki elkerül? Elképzelem magam, ahogy ott állok, rémisztőn, arcom egyik fele béna a szélütéstől. Akaratlanul is visszalépek menedékembe, a kapualjba.

Újra reszketni kezdek. Lehunyom a szemem, és a légzésemre összpontosítok.

Abban a pillanatban, amikor lecsukódott a szemhéjam, észrevettem valamit, amit eddig nem. Hangok. Kocsik húznak el a Lombard Streeten, a kocsirádiók bömbölnek. A járdán rengetegen vannak, közülük sokan beszélnek. Mégis, valahogy minden csöndes. Fojtott, halk. Ki tudom venni a hangokat, de mind olyan távoli, tompa. Hasonlít a sűrű ködben vagy hóesésben hallható zajokhoz. De nem esik a hó, és a köd is csak ritka. Mintha vatta lenne a fülemben. Úgy érzem, eltávolodtam a világtól, kiszakadtam belőle. Elég paranoiás érzés. Hirtelen kinyitom a szemem. Érzem, ahogy elkerekedik. Megint a roham? Talán befolyásolta a hallásom, és esetleg megfosztott a beszéd képességétől…

___________________________

És megint, egyszer csak máshol termek. Távoli, szánalmas nyöszörgés üti meg a fülem. Eltart egy ideig, míg felismerem a saját hangom. A pánik, mint valami élőlény, mocorogni kezd a mellkasomban. Fél lépést hátrálok. Érzem a kemény, hideg falat. Hátamat a falnak vetve leguggolok.

A pánik űrré, tátongó ürességgé nő bennem. Üres vagyok. Úgy rémlik, fütyül, visszhangzik bennem a hideg szél. Úgy érzem, mintha tátongó mélység felett állnék, végtelen zuhanásban, és ez a zuhanás nem része a világnak: ez bennem van. Zuhanok, zuhanok egy üregbe, ami bennem tátong. Az utca, az épületek vadul meglódulnak.

Nem!! Valami fellobban bennem – talán düh, talán félelem, talán mindegyik, talán egyik sem. Valahogy sikerül kikecmeregnem ebből a belső űrből.

A járdán kuporgok, hátamat a falnak vetve, és reszketek, mintha lázam volna. A leheletem rendszertelenül, szaggatottan szisszen a fogaim között.

Nagy nehezen sikerül leküzdenem a félelmet és a rémületet. Elfojtom, küszködöm, hogy kikapcsoljam az érzéseimet, ahogy évekkel ezelőtt tanultam. Lelassítom a légzésemet, benttartom a levegőt, amíg már sajogni kezd a tüdőm, aztán kifújom lassan, nyugodtan. Uralom. Erőt vettem magamon. Körülnézek.

Ezt a helyet is ismerem. Emlékek jutnak az eszembe. Régi emlékek. Felismerem a Grace katedrálist. A megvilágított rózsaablakok és a díszes keleti bronzajtók mással összetéveszthetetlenek. Ismét a Nob Hill. És ismét majdnem egy mérföldet utaztam úgy, hogy látszólag semennyi idő sem telt el. Itt a Taylor Street, az meg ott a Sacramento Street. Nagy nehezen feltápászkodom a földről. Már megint ölelgetem magam, de most képtelen vagyok leengedni a karomat.

Majdnem az akaratom ellenére a domborműre téved a tekintetem a katedrális ajtaján. Gilberti művének, „A Paradicsom kapui”-nak szinte tökéletes másolatai, épp olyanok, mint az eredeti Firenzében. Ismerősek ezek az ajtók, a templom, mégha már rég nem is láttam őket.

Mikor is? Valószínűleg tavaly, apám temetésén. Anyával karonfogva léptünk át ezen az ajtón – a gyászoló özvegy és a kötelességtudó fiú tökéletes illúziója, hiszen a megelőző három évben még csak nem is beszéltünk egymással. Azok az ajtók a hátam mögött voltak, visszatükrözték a kelő nap fényét, ahogy apám kollégáinak részvétnyilvánításait fogadtuk.

Ünnepélyes, komoly… és olyan hamis, akár egy szajha ölelése. Az üzleti élet mozgatói, ahogy leróják kötelességüket annak az embernek a hozzátartozóinál, akit a legtöbbjük gyűlölt. Emlékszem, körülnéztem, látom-e az apám barátait – a barátait; nem az ismerőseit, nem az üzletfeleit, nem a kollégáit, nem a riválisait. Egy sem volt ott.

Emlékszem, a saját temetésemre gondoltam. (Morbid gondolatok, persze.) Itt volna az is, a Grace-ben, az anglikán egyház székhelyén. Lényegtelen, hogy nem járok templomba, és vallásos is csak annyira vagyok, mint egy barrakuda – ugyanez igaz volt az apámra is. Mégis, vannak bizonyos előnyei, amiket szem előtt kell tartani.

A temetésem nagy esemény lenne az üzleti körökben. Persze sokan eljönnének: a faltenisz-partnereim, az üzletfeleim. A társasági világ valamennyi sarja, akik tiszteltek és irigyeltek. Valamelyik régi kollégám – mondjuk éppen Michael Drummond – beszédet mondana, zengő hangja visszhangozna a gótikus stílusú épületben.

De sírna-e valaki? Hullatna-e valaki egyetlen könnycseppet értem, érezné-e azt, hogy a világ kevesebb lett a halálommal? Ó, Juli biztosan nagyon megindítóan zokogna a közönség kedvéért, és fogadná a részvétnyilvánításokat az olyan emberektől, akiknek nem jelentettem többet, mint neki. Aztán mindenki ott folytatná az életét, ahol abbahagyta.

Eszembe jutott az a hirtelen üresség, amit akkor éreztem, amikor mindez megjelent a lelki szemeim előtt. Most ez az üresség visszatért, kétszeresen, és ezúttal nem sikerül felülkerekednem rajta.

Hol lehet most az apám? A gondolat szinte a semmiből jelenik meg. Tétovázom, mintha ez a kérdés tényleg fontos volna.

Létezik-e mennyország, ahogy azt a vasárnapi iskolában tanultuk? És ott van-e az apám, keményen vitorlázva az örök életben, ugyanazzal a tartózkodó gőgpáncéllal körülvéve, amivel itt, a Földön védekezett? Ugyanazzal a páncéllal, amit én is megtanultam viselni? Közel engedné apa magához egyáltalán Istent?

___________________________

A tenyerembe rejtem az arcom. A szakadék, az üresség – itt vannak megint, és úgy érzem, elnyelnek.

Miért küzdök ellenük? Miért nem adom fel? Az üresség – talán ez a halál. Esetleg az agyam többi része is haldoklik, és az énem egyre inkább elsorvad. Nem kellene inkább elengednem magam, belezuhanni a feledésbe, mint hogy egy olyan életbe kapaszkodjam, amiben esetleg csak nyomorék lehetnék…?

De nem tehetem, nem hagyhatom abba a küzdelmet. Sosem lennék rá képes. Nem olyan a természetem, hogy bárminek megadjam magam, amit nem én határoztam el. A pánik most enyhül. Nem, nem is igazán enyhül – csak valahogy távolabbi. Valamiféle nyugalom takarja el. Beletörődés? Nem, a beletörődés sem a természetem. A lappangó veszély érzete – a bennem lappangó veszély érzete. Az, hogy megértettem, hogy nem fogom megérteni.

Nem! Ellököm magamtól, a megértést és a pánikot is. Lecsúsztatom a kezem az arcomról.

Ezt a helyet is ismerem. Megint a Van Ness Avenue. A Henry Africa Tizedes nevű bár előtt vagyok. Emlékszem, amikor tíz, vagy tán több esztendeje először léptem be ide. Olvastam valahol, hogy a Henry Africa zsoldosok és leendő szerencsevadászok gyülekezőhelye. Elképzeltem a zajos, kemény környezetet, harci emlékekkel és trófeákkal a falakon, ahová olyan kőarcú férfiak járnak, akik már szembenéztek a halállal. Emlékszem, mennyire kiábrándultam, aztán csodálkoztam, amikor átléptem a küszöböt. Régebben talán itt találkoztak a veteránok, de változnak az idők. Mára a bár egyike lett a várost tarkító, páfránnyal befuttatott yuppie-bárjainak.

Az autók fényében megcsillannak az ablakok aranyozásai. Az aranyfesték már fátyolos, sokkal viharvertebb, mint gondoltam volna. Csak a feliratot tudom elolvasni: Vive la mort, vive la guerre, vive la légion étrangère. Éljen a halál, éljen a háború, éljen az idegenlégió… Éljen a halál… Amikor először láttam, mellbevágott, mennyire paradox ez a kijelentés. Most viszont, már nem tűnik olyan különösnek.

A Henry Africában találkoztam először Julival. Az elbűvölő, szőke Juli, egyike azon ezer leendő színésznőknek, sztárjelölteknek, akiket bármely nagyvárosban megtalálhatsz. Szikrázó elme és zabolátlan érzékiség burkolja a bátortalan önérzetet.

Feleséget kerestem magamnak. Ez az első „fejezetem”, az első rohamom után volt. Az orvosok arra intettek, lassítsak, telepedjek le, és én minden szavukat megfogadtam. Mindig olyan keményen játszottam, ahogy dolgoztam – kurvára keményen – és el kellett ismernem, igazuk van. Eljött az ideje a letelepedésnek, és ideje volt abbahagyni a csajozásokat, a hódításokat meg az egyéjszakás kapcsolatokat – a megjátszást és a veszekedést.

Mindig sikerem volt a nőknél. Ugyanazokat az apámtól tanult trükköket alkalmaztam, amiket az üzleti életben is.

Mindig jól megértettem az embereket; kitaláltam, mit szeretnének, mire van szükségük, mit várnak… néha saját maguknál is jobban tudtam ezt. Ez könnyű, bárki megteheti… bárki, aki nem hagyja, hogy az érzelmei elhomályosítsák a látását. Amikor valaminek a végére akarsz jutni – legyen az szerződés vagy udvarlás, mindegy – csak annyit kell tenned, hogy kitalálod, milyennek szeretne látni a partnered, és ezt eljátszod neki. Egész idő alatt azzá a személlyé kell válnod. Egyszerű, és gyakorlatilag biztos módszer.

Sok munkát igényel, persze. És ha nem csak az üzletben, de a magánéletedben is így teszel, az azt jelenti, hogy állandóan álarcot viselsz. Arra jutottam, hogy itt az ideje keríteni egy embert, aki előtt nem kell megjátszanom magam. Egy feleséget.

Voltak persze más előnyei is, amellett, hogy energiát spórolhattam meg. A legtöbb üzletfelemnek – különösen az idősebbeknek, apám korosztályának – volt családja, volt felesége, akik afféle társasági szervezőként, mutatós hostessként is nagyszerűen megállták a helyüket. Nekem nem volt, és tudtam, hogy gyanakvással fogadják, ha valaki nem azt az életmódot választja, amit ők, megkérdőjelezve a bölcsességüket. Ez akadály volt, és én gyakorlott voltam az akadályok leküzdésének művészetében.

Mondjuk ki: üzleti viszonyra volt szükségem, egy quid pro quo megállapodásra. Viszonzásképp a háziasszonykodásért, titkárnősködésért – és a közös hálószobáért – lehetőséget adok neki, Julinak, hogy olyan élete lehessen, amilyenről csak álmodott. Jó kis megállapodás volt, ahol mindenki csak nyert. Rövid együtt töltött idő után úgy találtam, Juli tökéletesen beleillik az elképzelésembe. Tagadhatatlanul csinos volt, jó háziasszony, és jó volt vele az ágyban is. Mi többet remélhettem volna?

Pont úgy, ahogy gondoltam, jó időbe telt, míg sikerült összehoznom. Máskor már az első éjszaka ágyba bújtam volna vele… és – Juli szavajárásával élve – ez azt jelentette volna, hogy „vége”. (A legtöbb nő így látja a dolgokat, azt hiszem.) Alkalmasint rögtön a tárgyra tértem, és megkértem a kezét.

Nem mondott azonnal igent, és valójában nem is ezt vártam tőle. Sírni kezdett, összekapta a ruháit, és kiviharzott a lakásomból. Megrekedtem a tervemben, pedig jó előre már mindent kitaláltam. Másnap, harmadnap, s az azt követő napokon is csokrokat küldtem a munkahelyére és a lakására. Aztán öt nap múlva kopogtattak az ajtón, és Juli az életem része lett. Szomorúnak tűnt – nem igazán értettem, miért – de az üzlet megköttetett. A Grace katedrálisban esküdtünk, mindazok szeme láttára, akik igazán számítottak az üzleti életben.

Minden úgy sikerült, ahogy elterveztem. Juli mindenkit elbűvölt sziporkázó szellemiségével a vacsorákon, a bálokon és más összejöveteleken. Boldogan néztem – mindig nagyra becsültem e képességét, és Juli jobb színésznőnek bizonyult, mint hittem volna. Ő volt valamennyi parti központja… de most, hogy így belegondolok, csak ilyenkor élvezhettem nagyszerű társaságát. Amikor egyedül voltunk, mindig figyelmes volt – fizikailag, legalább is – ugyanakkor érzelmileg teljesen visszahúzódó, csöndes volt. Csak a teste volt ott, de a lelke, az érzelmei valahol másutt jártak. Azt hittem, csak szomorú.

Szomorú? Miért kellett volna annak lennie? Jobb élete volt, mint azt valaha is képzelte volna. Sosem kértem tőle teljesíthetetlent, sem a hálószobában, sem máshol. Az egyetlen, amit megköveteltem tőle, a diszkréció volt. Megértettem és elfogadtam – a francba is: szinte elvártam – hogy a házasságunkon kívül is legyenek kapcsolatai…

De nem voltak, ugye? Most jöttem csak rá, hogy sosem törődtem ezzel igazán. Csak szép csendesen nyugtatgattam magam, hogy nem csinál semmi meggondolatlant, semmi olyat, ami derékba törhetné a karrierem.

Szerelem? Még csak nem is futott át bennem soha. Törődtem a nejemmel, azt hiszem. Úgy éreztem, védelmeznem kell – hiszen ez is része volt a megállapodásunknak –, és elégedetten néztem, ahogy elmosolyodott egy-egy születésnapi vagy karácsonyi ajándéka láttán. De a szerelem… az valami más, nem igaz? A szerelemnek nem volt helye egy ilyen egyezségben.

Vagy mégis?

___________________________

Ezt most szinte vártam. Különös, belső változást éreztem – hirtelen üresedést a szívemben. Édes és keserű fájdalmat a mellkasomban. Mi más lehetett volna, mint egy figyelmeztetés, hogy sérült agyam újabb dalba kezd? Mi más?

Már megint pánikba estem, de különös módon… távolinak tűnik, ha nem hangzik túlzott ostobaságnak. Csaknem kívülállóként figyelem másvalaki arcán a félelmet. Azon lepődöm meg a legjobban, hogy ismerősnek tűnik ez az érzés…

Beletelik egy kis időbe, míg rájövök, honnan. Eszembe jutott, hogy egyszer falteniszezés közben kificamítottam a térdem. (Sosem kedveltem ezt a játékot, de addig gyakoroltam, míg én lettem a legjobb. Rengeteg üzlet születik egy teniszklubban.) A kórházban a sebészek helyrerántották a sérült porcot, engem meg telepumpáltak Demerollal. Még mindig emlékszem rá. Tisztában voltam vele, hogy egy ágyon fekszem, de mégis, valahogy nem voltam ott. Akármi is voltam én – nem számítva azt a darab húst, az emberi testet –, valahol a mennyezet közelében lebegtem, és onnan néztem le magamra. Tudtam, hogy „én” fekszem az ágyon, és fájdalmaim vannak, pokoli fájdalmaim, de mintha csak másvalaki fájdalmát figyeltem volna. Együttéreztem az ágyon fekvő „magammal”, de igazából nem éreztem a fájdalmat. Hát valahogy így vagyok most ezzel a pánikkal, azzal a különbséggel, hogy ez most nem fizikai, hanem szellemi szinten történik.

A felhő- és ködfoszlányok mögé rejtőző telihold a Russian Hill épületei fölé emelkedett. Fényében láthatom, hová kerültem.

Hol kellene lennem. (Honnan jött ez a gondolat…?)

A Buchanan Streeten vagyok, pár tömbnyire a Marinától. A házam előtt. Juli ezüst Saabja az út szélén parkol. A garázsajtó zárva van, és tudom, hogy a zöld V12-es Jaguarom bent van. Meleg fények szüremlenek ki az emeleti ablakokból – az öbölre néző dolgozószobámból és Juli hálószobájából. A bejárati ajtó felett kiégett a lámpa – Juli még mindig nem hívott villanyszerelőt, hogy javítsa meg – de a közeli utcai lámpa fényében láthatom az épületet.

Lelakott, omladozó. Tényleg ennyire elhanyagoltuk volna? Tényleg ennyire elfoglalt voltam, hogy eddig nem vettem észre…? A díszvakolat repedezett, hosszú törésvonalak hálózzák be az épület oldalait, melyek mintha mohosak vagy penészesek lennének. Olyan, mint a Nob Hilli épületek. Hideg borzongat meg, de ezúttal a szívemben érzem, nem a csontjaimban. Miért látok mindenütt pusztulást… még ott is, ahol tudom, hogy nem lenne szabad…?

A fény tompán csillan a sárgaréz kopogtatón, egy sasfejen. Egyike azoknak a kevés tárgyaknak, amiket Juli választott az otthonunkhoz. Emlékszem, milyen kitartóan kellett küzdenie, mire beleegyeztem, hogy felszereltethesse.

A sas mintha engem nézne üres szemeivel. Vonz. Be akarok menni…

Persze, hogy be akarok menni. Itt lakom. Már órák óta ebben az istenverte városban bolyongok. Valami nagyon nincs rendben velem. Persze, hogy be akarok menni…

De ez valahogy megrémít. És nem tudom, miért.

Megint érzem a bennem lapító veszélyt.

Előrelépek.

A felső szint. Bent vagyok, anélkül, hogy tudnám, hogyan. Nem emlékszem, hogy kinyitottam volna az ajtót. Hogyan is nyithattam volna? Nincs nálam kulcs.

Tudom, hogy meleg van idebent. Juli ügyel rá, hogy meleg legyen, bármennyit is papoltam neki a számlák miatt. Nem érzem a meleget, nem jár át. Mintha el lennék szigetelve… mintha csak az érzelmi páncélom a meleget is kirekesztené, úgy, ahogy a fájdalomtól is mindig megvédett.

Lenézek a drága, burgundiszín szőnyegre. Sosem szerettem ezt az árnyalatot, de ez volt a legdivatosabb szín, amikor a lakberendezővel beszéltem. A folyosón jobbra van Juli szobája, amit a dolgozószobájává alakított át. Balra az én dolgozószobám van. Nyitva áll az ajtaja, de innen nem látok be.

Jobbra akarok fordulni. Jobban akarom ezt, mint bármit a világon – jobban, mint bármit, amit eddig valaha is vágytam – végig akarok menni a folyosón, Juli szobájához. Be akarok menni az ajtaján. Látni akarom, ahogy felnéz legutóbbi munkájából – csipkét ver, vagy mit is csinál – látni akarom a mosolyát. Bele akarok nézni a szemébe – néha zöldnek látszik, néha barnának, és néha kéknek, a fénytől függ – látni akarom benne a melegséget. Azt szeretném, hogy odajöjjön hozzám. Rettenetesen szeretném ölelő karjait érezni, hallani akarom, ahogy csitítgat, hogy nincs semmi baj…

De balra fordulok. Vonz a dolgozószobám, még jobban vonz, mint a üres tekintetű sas. Van ott valami, amit látnom kell, amit tudnom kell. Hogy is mondta Ödipusz? „Rettenetes tudás partján állok… s mégis tudnom kell.” Valahogy így.

Előrenyújtom a karom, hogy kitárjam az ajtót, de egyszerre csak megtorpanok, tudván, hogy hiábavaló a mozdulat.

Azt látom, amit sejtettem, amit mindvégig tudtam. Ott térdel Juli, tenyerébe temeti az arcát, haja arany vízesésként omlik a padlóra. És előtte, a talajon…

A testem. Eltorzult arccal, kékes ajkakkal. Bámuló, nyitott szemekkel, kitágult pupillákkal. Egyik fülemből vér szivárog.

Juli zokog. Egyedül, közönség nélkül, keservesen sír. Csukladozva, remegve hullatja könnyeit. És nincs ott senki, aki lássa, akire hatnia kellene. Egyedül van.

A felismeréstől térdre hullok.

Két felismeréstől, ahol a második szörnyűbb az elsőnél. Szeretett engem. Juli szeretett engem. Mindvégig szeretett engem – és milyen sokat kellett tűrnie, csak hogy velem lehessen. A lelkem mélyén rájövök, én tudtam ezt. Mi másért igyekeztem volna annyira, hogy távol tartsam magamtól, hogy ne engedjem olyan közel hozzám, hogy bánthasson?

Szüksége volt rám…

És nekem is rá. A magam módján nekem is szükségem volt rá, csak éppen nem tudtam. Érzem azt az ürességet a lelkemben, amit ő töltött be. Látom őt magam mellett, de most nagyobb szakadék tátong közöttünk, mint amit valaha is sikerült volna összehoznom. Többé nem tartozik hozzám, és csak most jövök rá, mit vesztettem el. Amikor már túl késő bármit is tenni. Amikor már túl késő megmondani neki, hogy ő kellett nekem – nem egy újabb szerződés, újabb kocsi, vagy újabb millió. Amikor már túl késő felé nyújtani a karom.

Csak most, hogy véget ért az életem, csak most jövök rá, milyen üres voltam… és csak most tudom, hogyan tölthettem volna fel a bennem tátongó ürességet, ami öröktől fogva sikoltott bennem.

Visszatért a szakadék és a tátongó mélység. A valóság megroppan körülöttem. Üresség tátong bennem, az énem legbelsejében; üresség, teli számtalan elkárhozott lélek sikolyával, motyogásával. A peremen átzuhanva még látom Juli hajának aranyló villanását.

VÉGE