Amióta Komáromy Andor feltárta a kolozsvári boszorkányperek anyagát, majd 1910-ben kiadta a magyarországi boszorkányperek első rendszeres forrásgyűjteményét,1 a kezdeteket illetően az a kályha, ahonnan a kutatásokban az erdélyi boszorkányok „táncoltatása”, „forgatása” indult, Bóci Klára pere volt.2 Maga Komáromy úgy vélte, és ezzel a későbbi kutatók is egyetértettek, hogy nem Bóci Klára pere lehetett az első kolozsvári boszorkányper, hiszen a tűzhalált kimondó ítélet végrehajtására őt „ad solitum locum” vitték.3 Kewmies Prisca alább közölt boszorkányperére vonatkozó tanúvallatások megelőzik ugyan a Bóci Kláráéra vonatkozókat, de ezek sem bizonyítják, hogy Prisca volt az első kolozsvári boszorkányper vádlottja, mert az ítélet ez esetben is úgy rendelkezik, hogy a boszorkányságért elítélt asszonyt ugyancsak „ad locum solitum” vigyék, és ott égessék el.4 (Ez a „szokott hely”, ahol a tűzhalálra ítéltek kivégzését végrehajtották, az Óvár hóstátja: Hídelve majorjainak a Nádas patak melletti végében volt.)5 Azonban az, hogy a máglyákat a „szokott helyen” lobbantották lángra, nem feltétlenül 1565 előtti boszorkányégetésekre utal, hiszen a kor büntetőjogi gyakorlatának megfelelően az eretnekeket, bizonyos esetekben a gyújtogatókat és a fajtalankodókat is arra ítélték, hogy a lángok emésszék meg testüket.6 Kolozsvári viszonylatban adataink is vannak arra, hogy az ítélkező város fajtalankodásért máglyahalált szabott ki.7 Viszont ha a többi, tűzhalállal büntetett cselekményekhez viszonyítva figyelembe vesszük a boszorkányperek gyakoribb előfordulását, valószínűnek tűnik, hogy Kewmies Prisca megégetése előtt is főleg boszorkányégetésre szolgált a „szokott hely”. Ebben a vonatkozásban Kewmies Prisca pere megerősíti a Bóci Klára elleni ítéletből következtetett tényt, hogy Bóci Klára elégettetése előtt is voltak Kolozsvárt tűzhalálbüntetések – feltehetően boszorkánysági ügyekben –, de megválaszolatlanul hagyja továbbra is azt a kérdést, hogy a 16. század folyamán feltűnő boszorkányperek tulajdonképpen mikor kezdődtek, és mi váltotta ki őket.

A Kewmies Prisca pere során bizonyításképpen bevett tanúvallomások adatai feltehetően nem hoznak újat a boszorkánykutatás Komáromy óta újabb forrásokkal bővült és tisztázott kérdéseiben. Annyi a jelentőségük, hogy kiegészítik az 1565. évi boszorkánypereket egy, a Bóci Klára elítéltetését megelőző esettel. A következőkkel tehát nem a néprajztudományi kutatások eddigi vizsgálataiba és főleg eredményeibe kívánunk belekontárkodni. Célunk csupán az, hogy a forrásközlés során megvizsgáljuk, mi a valószínűsége annak, hogy Kolozsvárt 1565-nél korábbi boszorkányperes eljárás adataira bukkanjunk; illetve a Kewmies Prisca elleni és javára tett tanúvallomások vizsgálata során megkíséreljük az ügy egyes társadalmi vonatkozásait kiemelni.

1. Komáromy Andor kolozsvári kutatásaiban úttörő volt. A korábbiakban elsőséget élvezett oklevél- és iratanyag, valamint a városigazgatási határozatokat, szabályrendeleteket rögzítő jegyzőkönyvek helyett a városi élet egykori élő valóságát jobban tükröző, addig mellőzött törvénykezési jegyzőkönyvi anyag felé fordult. Innen merítette – jóformán hiánytalanul – boszorkányper-kötete kolozsvári anyagát.8 Ez irányú kutatásait pedig ott kezdte, ahol kezdhette: az első olyan törvénykezési jellegű jegyzőkönyvnél, amely a perekre vonatkozó tanúvallomásokat, alkalmilag az ítéleteket is tartalmazza. Ez pedig az 1562–1564 közötti tanúvallatások jegyzőkönyve.9 Ugyanis az a jegyzőkönyv, amit egy régebbi rendszerezés és az ennek megfelelő nyilvántartás szerint a levéltári útmutató 1516 és 1668 közötti törvénykezési jegyzőkönyvnek tüntet fel,10 valójában 1516 és 1601 között a városi tanács elé került hiteleshelyi jellegű bevallásokat és közérdekű határozatokat tartalmazó városi könyv, és csupán a 274. oldaltól találhatók benne 1665-től kezdődő városi törvénykezési bejegyzések.11 Ha az első tanúvallatási jegyzőkönyvben Komáromy nem talált is boszorkánypereket, a következő, 1564 és 1566 közöttiben már megtalálta a Bóci Klára, Gedrud, valamint Rúsa ügyében bevett 1565-beli tanúvallatásokat és ítéleteket.12 Ezeket követően pedig rendszeres kutatással feltárt jóformán minden kolozsvári boszorkányügyet. Ezért megmagyarázhatatlan, hogy a Bóci Klárára vonatkozó tanúvallatásokat tíz lappal megelőző, Kewmies Priscát illetőeket hiába keressük kötetében.13 Tekintettel arra, hogy a kolozsvári városi belső ügyviteli iratok – az említett városi könyv kivételével – valamennyien a 16. század közepétől maradtak reánk (a százférfiak jegyzőkönyvei 1557-től, a törvénykezési jegyzőkönyvek 1562-től, a számadáskönyvek 1550-től), nagyon kevés a valószínűsége annak, hogy az 1565-belieknél régibb boszorkányperek kerüljenek elő. Viszont a most publikálandó tanúvallatásokkal és ítélettel a Komáromy által eddig közölt anyag kiegészült, és lehetővé teszi az 1565-beli pereknek összefüggésükben történő vizsgálatát.

2. Források hiányában az eddigi kutatások nem nyújthattak összefoglaló képet a középkori boszorkányperekről, de még az sem tisztázódott, hogy a középkori gyakorlat helyébe mikor gyűrűztek be Erdélybe a 16. században fellángolt boszorkányüldözések. Viszont a 16. század második felétől reánk maradt, kolozsvári viszonylatban adatokban gazdag és jóformán folyamatos boszorkányügyek vizsgálatával talán megközelíthetjük egyes üldözési szakaszok indítékainak megismerését. Az eddig ismert forrásokból ugyanis úgy tűnik, hogy a 16. századi kolozsvári boszorkányperek közül az 1565-beliek és a néhány évvel későbbiek egységet alkotnak, jóllehet az indítékokat a kutatás még nem tárta fel. Szerintünk ugyancsak egységként kell vizsgálnunk az 1582 és 1584 közötti eseteket is, ugyanis ezek összefüggnek Ígyártó György, a város romlott erkölcsű prokurátorának bosszúszomjával és pénzsóvárságával.14

A 16. századi kolozsvári boszorkánypereket kiváltó okokat kutatva elkerülhetetlen magának a város társadalmának vizsgálata. Mohács után, a török hódoltság kiterjedésével egyidejűleg ez a társadalom egyre mozgalmasabb képet mutat. Ez a kép a század második felétől a hitújítással együtt járó szellemi áramlatok, pontosabban az erdélyi antitrinitarizmus jelentkezésének és elterjedésének, valamint az ezzel összefüggő jelenségek vizsgálatával elmélyült.15 E vizsgálatok során azonban az egyik alapvető munka is elismeri, hogy ezeknek a szellemi mozgalmaknak, nevezetesen az antitrinitarizmussal jelentkező elméleti vitáknak társadalmi alapja igen korlátozott volt, hiszen a filozófiai és teológiai eszmefuttatásokat csupán egy szűk, megfelelően képzett réteg érthette meg és tehette magáévá.16 Ennek megfelelően Kolozsvár társadalma esetében a lényegbeli és árnyalati különbségeket tárgyazó viták tanúsítják ugyan, hogy a városban is hatottak az európai szellemi áramlatok, de néhány tetszetős vulgáris lecsapódáson túl nem bizonyítható hatásuk a város polgárságának szélesebb rétegeiben. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a városi közösség és plébánosa viszonya. Kolozsvár már a városi fejlődést biztosító 1316-beli kiváltságlevélben többek között elnyerte a szabad bíróválasztás és – más városokhoz hasonlóan – a plébánosválasztás jogát.17 A város élt is kiváltságaival, ennek megfelelően a plébánost és templomát is magáénak tekintette nemcsak akkor, amikor lakói az osztatlanul egy római katolikus vallás követői voltak, hanem akkor is, amikor a hitújítás következtében a hitbeli egység megszűnt. Ebben a helyzetben is a város és temploma plébánosát követte, és a város (a polgárság zöme, a százférfiak tanácsa és a városi tanács) jellegét a plébános által követett vallás határozta meg, mint ahogy kölcsönhatásként a plébános kiválasztását a polgárságot képviselő százférfiak testülete. És a különböző viták és áramlatok ellenére „a város vallásában” nem állt be szakadás.18 Ha pedig a városi lakosság körében kimutathatók is a hitújítás terjedésének következtében keletkezett feszültségek, ezek nem annyira az új vallásokon belüli vitákat tükrözik, mint inkább a régi és az új hit követői közöttieket.

Viszont nyilvánvalóan a polgárság rétegeibe begyűrűzött, a hitet érintő viták hatásának véljük, hogy köznapi becsmérlő megbélyegzésként az „eretnek” jelzővel szidalmaznak valakit, jóllehet a jelzőnek nincs köze eredeti jelentéséhez, mint ahogy büntető következményei sem voltak. Feltételezésünk szerint a jelenség egyszerűen vulgarizálódott hatása az egymást ostorozó felekezetek vitáinak. Perlekedő asszonyok aggatják egymásra ezt a régebben a halálos ítélet veszélyével járó jelzőt, de a már említett városi prokurátor, Ígyártó György is a „kwrwas, fattias, eretnek parazna” megbélyegzést nyerte el, minden hitbeli eltévelyedése nélkül.19

A 16. század közepéről ismert boszorkányperek társadalmi hátterének megismerésében nem mellőzhetjük a város vallásaként elfogadott unitárius felekezeten belül arra irányuló törekvést sem, hogy az 1458-beli „unió” ne csak a város igazgatásában érvényesüljön, és biztosítsa maradéktalanul az egyenlőséget a két nemzetség: a szász és a magyar között, hanem a vallás gyakorlásában is. A magyar prédikátor alárendelt szerepének, rossz anyagi helyzetének megváltoztatása és a város templomának az unió szerinti használata iránti igény régebbről eredő folyamat, amely viták hevében, nem minden feszültség nélkül végül is 1568-ban fejedelmi ítélettel zárult.20

Az 1565 körüli boszorkányperek társadalmi melegágyaiként is felfogható eszmeáramlatokat és társadalmi mozgalmakat vizsgáló írások21 kiemelik a plebejusréteg szerepét az új áramlatok befogadásában. Ennek a boszorkányperek vizsgálatában külön jelentősége van, hiszen ebből a változatos összetételű rétegből kerülnek ki a boszorkányperek vádlottjai közül a legtöbben.22 Szerintünk azonban e réteg hatóerejét a városi élet igazgatására, annak tartós befolyásolására nem szabad túlértékelnünk már csak azért sem, mert – mint említettük – ez a réteg rendkívül bonyolult. Az odasorolható nincstelenek jórészt nem azonosulnak a városiassággal, a városi életformával, és a város gyakran csak átmeneti lakóhelyük. Viszont életkörülményeik, sajátos, magukkal hozott falusi életszemléle-tük, szokásaik vizsgálata lehetővé tenné a városi társadalom mélyebb rétegeinek megismerését. A városi polgárok majorjaiban számos, a környék településeiről származó szolgalegény dolgozik, céhbeliek, árus emberek kocsisokat tartanak, de ide húzódnak a cirkálások elől a „levelesített” latrok, gonosztevők is.23 Ugyancsak nagy számban élnek a városban szolgálóleányok, a szőlőművelést részben arra fogadott asszonyok végzik.24 Ezek munka után, egy-egy vasárnap a magukfajták körében érzik jól magukat, akár arra szolgáló házakban, akár a cégért kitett korcsomáló polgárokéban. Itt gyűlnek össze regélő vasárnapon (céhlegények is számon tartják ezt a jeles napot),25 és ilyen alkalmakkor hangzanak el a virágénekek is.26 De innen ered számos paráznasági per, bíró elé kerülő összeszólalkozás, verekedés, sőt emberölés. A bizonyítások során aztán a tanúvallomá-
sok bővelkednek olyan adatokban, amelyeknek feltárása nemcsak a városi néprajztudományi forrásokat gazdagítaná, hanem számos vonatkozásban kiegészíthetné a városról eddig ismert társadalmi képet is.

Ahhoz, hogy az említett kép a 16. századi boszorkányperek vizsgálatának szemszögéből még jobban kiegészülhessen, meg kell említenünk azt a nagyarányú mozgást is, ami a városban észlelhető. Nemcsak az árus emberek magától értetődő messze földre vezető kereskedelmi útjait, a céhbeliek hagyományos vásárjárásait érdemes vizsgálnunk, hanem fel kell figyelnünk arra a Kolozsvár felé irányuló áramlására, amelyet a török hódítás idézett elő, de arra a mozgásra is, ami a városból kifelé vezet éppen a beáramlók részéről. Ha csak azokat vesszük szemügyre, akiket boszorkánysággal vádoltak: Bóci Klára saját vallomása szerint – amennyiben ennek hitelt adhatunk – Itáliában járt, és ott szerezte „tudományát”,27 ez utóbbinak gyakorlásához pedig Váradról, egy másik mesterétől kapott füveskönyvet is használt.28 Rúsa fiútestvére, Achatius Lang Besztercén élt, és feltehetően Rúsa onnan húzódott Kolozsvárra.29 Hagyóné a Szilágyságból kényszerült megszökni „gonoszságáért”.30 Az ördöngös könyvvel járó Kassai Kalmár Tamásné Kassáról hozta „tudományát” Kolozsvárra,31 a városi harmincadjegyzékből pedig kitűnik, hogy Dancs Orsolya32 anyjával, Dancs Lőrincnével a Magyar utcai hóstátban lakott a szentpéteri iskola közelében,33 és külországokba vitt és hozott portékát.34 A biztonságot és viszonylagos jólétet ígérő, fejlődő város nagy vonzerőt gyakorol mind a hódoltsági területeken, mind más tájegységek felé. Csak példaként említjük, hogy egy vallatás során több tanú arról számol be, hogy „Makon laktunkban” Huzar Ilonát a kádi erősen megverette, „ollyan theorwenye leott volt a kadiatól”.35 Az említett vonzást bizonyítják a polgári eskü letételét tanúsító, 1587-től rendszeresen vezetett városi polgárkönyv bejegyzései is.36 Mindez valamennyi téren változást okoz a lakosság körében, fellazulnak az addigi társadalmi normák, itt is eluralkodik a reneszánsz életközpontú szemlélete. A 16. századi törvénykezési jegyzőkönyvekben a város nótáriusa például helyi sajátosságoknak megfelelő dekameroni történeteket vet papírra.

Ebben a forgatagban az asszonyok, javasasszonyok, boszorkányok, paráznák, gyermekgyilkosok stb. külön színt képviselnek, nem kis gondot okozva a város igazgatására megválasztott elöljáróknak. Ez utóbbiak általános érvényű rendelkezésekkel igyekeznek meggátolni a törvénysértő asszonyokat. 1558-ban például elrendelik a városban örökséggel nem rendelkező „gyanús asszonyok” elfogatását és törvényes megbüntetését.37 Ugyancsak a város hagyományos erkölcsi normáinak tiszteletben tartását célozza az előbbi intézkedést megelőző, 1557-beli rendszabály, amely előírja, hogy a felek a bíró és a tanács előtt beszéljenek illedelmesen.38 A későbbiek azonban mind ezeknek a rendelkezéseknek, mind az 1572-ben hozott szigorú intézkedéseknek hasztalanságát bizonyítják.39

Abban a meggyőződésben vázoltuk azt a társadalmi közeget, amelyből az 1565-ből ismert boszorkányperek sarjadtak, hogy az említett jelenségek, folyamatok hozzájárultak a boszorkányperek 16. századi megjelenéséhez és elterjedéséhez térségünkben, azonban eddigi forrásaink alapján a valóságos indítékokat nem deríthettük ki. Ezekhez talán közelebb visz, Kolozsvár esetében ugyanúgy, mint más közösségek esetén, az eddig oly tiszteletreméltó alapossággal feltárt boszorkányperek további, más lehetséges forrásokkal egybevetett vizsgálata. Prisca perének közlése során a következőkben ezt kíséreljük meg.

3. Az 1565-ben a kolozsvári bíró és királybíró elé kerülő boszorkányperek során először Priscából csikarták ki a városban tevékenykedő boszorkányok nevét, majd megkínzatása előtt és után Bóci Klára vallott róluk. Ha sorra vesszük a boszorkányságért elítélt, illetve boszorkányként megnevezett asszonyokat, a következőket tudjuk meg róluk:

Kewmies Prisca volt az, akit elsőnek ítéltek tűzhalálra az 1565-ben elégetett boszorkányok közül. (Az ellene és mellette szóló eddig ismeretlen tanúvallomásokat mellékelten közöljük.)

Bábaasszony volt, sőt a mellette vallók szerint munkáját jól végző, megbecsülésnek örvendő asszonynak ismerték. Nem derül ki családi állapota. A városban élő Kewmies névvel nyilvántartott adófizetők közül az egy Kómies Tamás kivételével, aki a Farkas utcai fertályban szerepel, valamennyi többi Kewmies a Közép fertály lakója. Nevük bejegyzésének módja szerint (név + magyar keresztnév) a magyar nációhoz tartozhattak. Ahhoz tartozhatott Prisca is, de az említettek közül egyiknek sem lehetett a felesége, ugyanis a tanúvallatásokból ismert szomszédjai különböző városrészekben laktak, ami arra utal, hogy zsellérként lakott egy-egy házban, és lakóhelyét változtatta is. Az viszont, hogy több szomszédját nem sikerült lakóhelyük szerint azonosítanunk, azt feltételezi, hogy azok a Magyar utcai fertály hiányzó 1565 és 1590 közötti adókönyveiben szerepelnek. A városházán történt vallatása során ő nevezte meg elsőnek boszorkánytársait: Bóci Klárát, Gedrudot, Rúsát, Szekeresnét és Futó Magdolnát Rődről.40 Vádlója Benedek városi poroszló, tehát nem polgárrendű személy felesége. Viszont a tanácsházban Prisca Gruz Péter vallatására nevezi meg a városban tevékenykedő boszorkányokat.41 Kewmies Priscát februárban halálra ítélték, és a boszorkányok következő, márciusban lezajlott perében a tanúk már elégetett asszonyként (Prisca proxime combusta) emlegetik.42

Bóci Klára nevéből ítélve a Kolozs vármegyei Magyarnádas és Szucság közt feküdt Bóc nevű településről43 kerülhetett Kolozsvárra. A városban, akárcsak Priscát, bábaasszonyként ismerték, azonban javasasszonyként is gyógyított, oldott és kötött. Kis György tanúnál is szolgált.44 Ez utóbbi tőle hallotta, hogy „tudományát” Itáliában egy olasztól tanulta.45 Bóci Klára nem szerepel az adófizetők névjegyzékében, feltehetően „zsellérként” lakott munkaadója házában vagy más háztulajdonoséban. A számadáskönyvekből tudjuk, hogy 1565-ben a Közép utcai hóstátban Bootzy Kelemen és Boczy Pál fizettek adót. Az utóbbi 1558-ban egy vallatáskor tanúként is szerepelt.46 Ez ideig azonban nem sikerült egyiket sem kapcsolatba hozni Klárával. Az adókönyvekbe történt beírásuk módja szerint a Bóciak a városban a magyar nációhoz tartoztak. A bába és javasasszony „tudománya” gyakorlásához egy füveskönyvhöz is folyamodott. Tudott olvasni, és a tanú gyermekeit is megtanította az olvasásra.47 Bóci Klárát Prisca nevezte meg mint boszorkányt.48 Ő viszont megkínzatása után hat boszorkányról vallott, és név szerint sorolta fel őket: ezek Barbély Jánosné, Rúsa, Szekeresné, Futó Magdolna Rődről, egy monostori asszony, egy hídelvi asszony, aki Hannes Neb szomszédja volt, és Gedrud.49 Vádlója Gruz Péter a Magyar utcai fertályból. Az ellene tanúskodók túlnyomórészt az óvári, illetve a Magyar utcai fertály adójegyzékeiben szerepelnek. A szokott helyen végrehajtandó máglyahalálra ítélték, azonban a vádlónak hetedmagával a fejére kellett esküdnie.50

Rúsa feltehetően Besztercéről származott, ugyanis fivére, Achatius Lang ott élt,51 ezért szásznak véljük. Kolozsvárt és Besztercén is javasasszonykodott. Nagy Györgynél lakott, és egy sütödében dolgozó Bekkenné volt a szomszédja.52 Sem ezeknek, sem tanúi zömének pontos lakhelyét nem tudjuk meghatározni. Adataink szerint azonban Gruz Péter lakhelye a Magyar utcai fertályban volt. Ennek a fertálynak az adókönyvei csak 1590-től maradtak fenn. Mivel a többi fertály adókönyveiben ezek a tanúk 1565-ben nem szerepelnek, illetve egyesek 1590-ben még az említett fertályban élnek, feltevésünk szerint mind a vádlott, mind a lakhelyeik szerint nem azonosítható tanúk 1565-ben a Magyar utcai fertályban laktak. Rúsát Prisca és tortúra után Bóci Klára vallja boszorkánynak. Őt magát is megkínozták, tűzhalálra ítélték, és esetében is Gruz Péternek hetedmagával kellett a fejére esküdnie.53

Gedrud, Zeibertné. Azonos azzal az óvári hóstátbeli hídelvi asszonnyal, akit Prisca úgy említ meg, mint aki „in transpontano suburbio” lakott,54 Bóci Klára pedig kínzása előtt Hídelvensisként emleget, tortúra után pedig meg is nevezi: Gedrud, Johann Neb szomszédja.55 Az egyik tanú Gedrud családi állapotára is utal: Zeybertnének nevezi.56 Az ugyancsak hídelvi Zeibert Albertné 1570-ben ángyaként emlegeti, akinek Neb Johann tüzet rakatott a Nádas mellett.57 Szomszédja az említett Hannes vagy Johann Neb, illetve Stephan Oth.58 Az előbbinek közvetlen szomszédja, Georg Zeybert háza után adót fizető polgár lehetett Gedrud férje.59 Az eddig felsoroltaktól eltérően Gedrud az Óvár hóstátjában lakó, a szász nációhoz tartozó polgárasszony. „Tudományát” anyjától tanulhatta, aki szintén „noctua” volt.60 Vádlója Johann Neb. Előbb Prisca említi boszorkányként, majd kínzás előtt és után Bóci Klára. Monostor kivételével a város minden negyedéből szerepelnek ellene valló tanúk, de többnyire az óvári fertályból. A jelek szerint Gedrud Rúsával egy időben állt a kolozsvári bírák előtt, mert az ellene kiszabott ítéletet az utóbbiéval együtt jegyezték be a jegyzőkönyvbe, azzal, hogy az azonos a Rúsáéval.61

A többi, boszorkányként emlegetett asszonyról nincs adatunk, hogy bíráik elé kerültek volna. Ezek a következők:

Barbély Jánosné (Uxor Joannis Barbély). Tortúra után Bóci Klára vallja őt boszorkánynak. Arra nincs adatunk, hogy boszorkánysággal vádolták volna, viszont 1574-ben egy hasonló nevű asszony ezzel vádolja veje gazdaasszonyát.62

Szekeresné (Zekeresné). Prisca és megkínzatása után Bóci Klára is boszorkánynak vallja.63 Nincs rá adatunk, hogy megvádolták volna.

Futó Magdolna Rődről. Prisca és tortúra után Bóci Klára is boszorkánynak vallja.64 Nincs rá adatunk, hogy boszorkányságért megvádolták volna.

Monostori asszony. Megkínzatása után Bóci Klára boszorkánynak vallja.65 Az ő megvádolásáról sincs adatunk.

Az 1565-beli kolozsvári boszorkányperek néprajztudományi-hitvilági vizsgálata a szaktudomány művelőinek feladata. Társadalmi-jogtörténeti szempontból szerintünk a jelenség két megválaszolásra váró kérdést vet fel. Az egyik annak tisztázása, hogy mi az a saját, de inkább átvett szokásjogi gyakorlat, amelynek alkalmazásával a kolozsvári főbíró és királybíró, fellebbvitel esetében pedig a városi tanács megállapítja a bűnösséget, és kimondja a súlyos ítéletet, miután tudjuk, hogy ezek nem rendelkeznek magasabb szintű jogi, filozófiai és teológiai ismeretekkel. Mindezek tisztázásához azonban csupán az 1565-beli perek vizsgálata nem elégséges.

Másodikként felmerül az, hogy az 1565-beli boszorkányperekben felfedezhetünk-e olyan közös nevezőt, ami a perek indítékának megismeréséhez vezetne. A különbségek között láttuk, hogy a vádlottak nem mind kolozsváriak, egy részük a magyar, más a szász nációhoz tartozónak vélhető. A kolozsváriak között egyről feltételezhető, hogy adófizető polgár felesége, a többiről erre nincs adatunk. Úgy véljük, hogy az említett eltérések mellett a vádlók személyének vizsgálata visz közelebb az indítékok feltárásához.

A kolozsvári főbíró és királybíró, illetve a városi tanács előtt tárgyalt büntetőpereket a 16. század közepén a vádeljárás jellemzi. Eszerint a bíróság még súlyos büntetőügyekben is csak a vádló (rendszerint a sértett fél) kezdeményezése és bizonyítékai alapján ítélkezik.66 Ez a magyarázata például annak, hogy a Prisca, később Bóci Klára által megnevezett boszorkányok ellen a város nem indít eljárást, csupán azok felett ítélkezik, akik esetében magánvádlók lépnek fel. (Az 1580-as évektől a város már közvádlóként, prokurátorai útján képviseli a vádat, majd a századforduló táján, feltehetően az Ígyártó György prokurátorsága idején elkövetett visszaélések kiküszöbölésére a vádat a százférfiak által választott direktorok képviselik.) Ennek megfelelően 1565-ben a kolozsvári főbíró és királybíró Benedek poroszló felesége, Dorottya, két alkalommal Gruz Péter, valamint Johann Neb vádlók kezdeményezésére kihallgatott tanúk vallomásai alapján ítélkezik.67 Annak következtében, hogy a perek idejéből nem rendelkezünk olyan törvénykezési jegyzőkönyvekkel, amelyekben a perfolyam mozzanatait rögzítik, a vádlók esetében csupán Johann Nebről tudjuk, hogy feleségét a vádlott Gedrud rontotta meg. Benedek poroszló felesége a városi társadalom alsóbb rétegeibe tartozott. Egy tanúvallomásból úgy tűnik, hogy vagy igazságérzete, vagy fontoskodása vádoltatja meg vele azokat, akik a város palástját „megorozták”.68 Nem valószínű azonban, hogy ő lett volna a boszorkányper-sorozat elindítója, viszont az már hihetőbb, hogy valamilyen indíttatásra vállalta a bevádolást. Annál inkább fel kell figyelnünk Gruz Péter, a Magyar utcai fertályban lakó szabómester szerepére. Ő ugyanis nemcsak Bóci Klára és Rúsa vádlója, hanem úgy tűnik, a Benedek poroszló felesége, Dorottya által vádolt Prisca perének az értelmi szerzője is lehetett. Ugyanis a Prisca elleni bizonyítás során ő a vallató, amidőn az Bóci Klárát, Szekeresnét, Rúsát és Gedrudot boszorkánynak vallja.

Gruz Péter személye különben is figyelmet érdemel. A 16. század második feléből ez ideig nem ismerünk más polgárt, aki annyiszor szerepel félként, de tanúként is a város előtti perekben. Amire külön fel kell figyelnünk, az az, hogy ilyen irányú szereplése jórészt a város közügyeit érinti. A rá vonatkozó részletesebb kutatások hivatottak eldönteni, hogy ő a város megrögzött patvarkodó polgára, a társadalom élő lelkiismerete, meggyőződéséért kiálló személy vagy szerepelni vágyó, izgága erkölcscsősz, mindenbe beavatkozó adófizető-e.

A Magyar utcai fertályban lakó szabómester – eddigi ismereteink szerint – nem volt sem céhének elöljárója, sem a százférfiak tanácsának vagy a városi tanácsnak tagja. Az unitáriussá lett városban feleségével válóperbe keveredik; szerintünk ez arra is utalhat, hogy egy ideig az új hitek valamelyikét követte, de azt is jelentheti, hogy azért kívánta aztán felülvizsgáltatni a magyarok szuperintendensének a válóperben kimondott ítéletét, mert római katolikusként nem fogadhatta el a válást. Ez utóbbi feltevést látszik megerősíteni későbbi magatartása, ugyanis a római katolikus felekezethez tartozásának erőteljesen hangot is ad. Úgy tűnik, bizonyos befolyása volt a városi közönségre, vagy legalábbis beleelegyedett mindenféle ügybe.

A tanúvallatási jegyzőkönyvben Gruz Péter neve először 1562-ben bukkan fel. A Vincentius Literatus és Gruz Péter közötti becsületsértési ügyben ez utóbbi haladékot kér, ellenfele azonban ellentmond ennek.69 Ezt követően fia, István 1563. február 1-jén apja „quondam inhabitatoris istius civitatis” kőmálaljai szőlejét igényli és tiltja.70 Gruz Pétert, akit fia idézett tiltásában „egykori kolozsvári lakosnak” említ, azért kényszerítette a szász nációbeli egykori főbíró, Stephan Barát alias Münnich a város elhagyására, mert a szabómester a német nációt szidalmazó és gyalázó kijelentéseket tett. Erről a városi könyvbe 1563. március 1-jén bejegyzett azon egyezségből értesülünk, amellyel a városi tanács ösztökélésére 200 arany forint kötés terhével véget vetettek a Stephan Barát és Gruz Péter közötti viszálykodásnak.71 Az egyezségnek megfelelően mind Gruz Péternek, mind Stephan Barátnak át kellett adniuk a városi tanácsnak az egymás ellen felhasználni kívánt leveleket és iratokat, hogy azokat elégessék és megsemmisítsék,72 köztük a Stephan Barátnál levő, a Gruz Pétert terhelő, szász nációt gyalázókat is. Egyúttal hasonló egyezség jött létre a Gruz Péter és felesége, Júlia közötti viszálykodás ügyében, amelyet az idézett elő, hogy a férj bírósági felülvizsgálattal akart élni a közte és felesége között Dénes, a magyar egyházak szuperintendense által kimondott válás ellen. Az egyezség szerint a feleknek le kellett tenniük valamennyi, az ügyükben kiadott iratot és ítéletet, így Júliának a férje elleni szuperintendensi ítéletlevelet is.

Ettől kezdve Gruz Péter nevével egyre többet találkozunk nemcsak magánjellegű ügyekben, hanem a város társadalmi, vallási életét, igazgatását illetőekben is. Ezek sorába tartozik Bóci Klára és Gedrud 1565-beli bevádolása ártó boszorkányságért.73 Ugyanazon év augusztus 23-án tanúvallomásokat vétet be Tasnádi Miklós deák leánytestvére ellen, mert Miklós deák elvállalta, hogy ügyében szószólóként jár el, de nem teljesítette vállalását, és az ezért felvett pénzt – összeveszésük után – nem adta vissza.74

Annak a már említett folyamatnak a kibontakozása idején, amely a város szász és magyar polgárai között 1458-ban létrejött „uniót” követően a magyar polgárok egyenlő vallásgyakorlatáért indult meg, és végül is 1568-ban a királyi ítélőszék határozata alapján az egyenlőség kiteljesedésével lezárult,75 a két nációbeli lakosság közötti feszültség a város társadalmában érezhető volt. Ebben a folyamatban – talán éppen ennek hatására – Gruz Péter indulatai kifejezéseként a szász patrícius, főbíróságot is viselt Emerich Gellyén alias Bognert nyilvánosan árulónak nevezte, és azzal vádolta, hogy a király egyik foglyát – egy német kapitányt – titokban ki akarta szabadítani, amiért Gruz nyilvánosan azt nyilatkozta, hogy Emerich Gellyénnek nincs helye a városi tanácsban.76 Hasonlóan az 1563-beli, Stephan Barát alias Münnich elleni vádjaihoz – amelyek feltehetően ugyancsak a nációk közötti említett feszültséggel hozhatók összefüggésbe – a Gellyén-ügy is komoly kihatásokkal lehetett az amúgy is feszült társadalmi légkörre. Ezért – komoly közbenjárásokra – a városi könyvbe bejegyzik a Gruz Péter és Emerich Gellyén közötti, a meg-vádlottat tisztázó egyezséget. Jellemző az ügynek a szokottnál nagyobb jelentőségére az egyezség létrejöttében szereplő személyek társadalmi súlya. Gruz Péter Basilius István hitszónokkal együtt jelent meg a tanács előtt, de Emerich Gellyén tisztázását illetően az egyezség létrejöttében meghatározó szerepe volt Csáky Istvánnak is.77 1567–68-ban a tanúvallatásokból bőven értesülünk ezúttal Gruz Péter családi viszályáról feleségével, Júliával.78 Már előzőleg válóperük – amelyet feltehetően érvénytelenítettek, mert Júlia az 1567–68-beli perben továbbra is feleségeként szerepel – összefüggésbe hozható a Stephan Barát alias Münnich és a szászok elleni kirohanásokkal. A családi viszálykodásra vonatkozó tanúvallomások azonban nem csak a házasélet teljes megromlásáról, Gruz Péter feleségét szidalmazó és vádoló kijelentéseiről szólnak, hanem az asszonynak férje származását megbélyegző kijelentéseiről is: „az anyad wolt az rezeges bestye hires kwrwa, pelengerezet nemzethew bestye kurwafi, sentenciazoth kuruaffy”.79 Viszont Gruz Péter az egymás megsemmisítésére törekvő gyűlölködésben az akkor legsúlyosabban büntetett cselekményekkel vádolja feleségét, paráznasággal és boszorkánysággal: „ac uxorem meretricem et una cum matre nocticoracem dicendo quod adhuc capite plectebat uxorem.”80

Azok számára, akik nem voltak tagjai a városi alsó vagy felső tanácsnak, a közérdekű ügyek megtárgyalására, megvitatására a legalkalmasabb hely az volt, ahol valamelyik szőlősgazda „bort kezdett”, vagy éppen az utca, ahol nemegyszer szitkozódássá, sőt veszekedéssé fajult a vita. Gruz Péter már 1573-ban, egy ilyen korcsomálás során „a hit dolgából” szóváltásba keveredik egy másik polgárral arról, hogy „az Mostany hitnel Job volna az eleot valo”, de nem mulasztja el, hogy szidalmazza a plébánost,81 aki unitárius. Ez akkor történik, amikor egyre nyilvánvalóbbá válnak Báthory Istvánnak a kolozsvári unitáriusok elleni törekvései. Az 1573-beli szóváltások Gruz Pétert illetően nem maradnak folytatás nélkül. 1575-ben Gruz Péter egyenesen a fejedelemhez fordul azért, hogy régi hitű papot küldjön Kolozsvárra. A várostörténeti irodalomban számon tartott eset nem kis bonyodalmat okozott a városban és súlyos gondokat a tanácsban.82

Gruz Péter jelenléte a város társadalmi ügyeiben a katolikuspap-kéréssel nem szűnik meg. Előbb 1582-ben Nyírő Kálmán egykori főbíró paráznasági ügyében kétértelmű szerepével tűnik ki,83 egy évvel később, 1583-ban pedig ugyancsak paráznasági ügyben tanúskodik.84 „Közszereplése” – eddigi adataink szerint – azzal zárul, hogy 1585-ben Nemetj Zsigmond véresre verte, mert Gruz őt és anyját szidalmazta.85 1590-ben, mintegy 71 éves korában halhatott meg, mert az 1591. évi adókönyvben a Magyar utcai fertályban Adam Lazar sütödéje mellett helyette Grusz Péterné cum filio lakik a házban, és adóként 3/4 dikával rótták meg.86

Gruz Péter szerepét követve a városi életben, nehéz pontosan meghatározni vázolt cselekedetei rugóit. Ez idő szerint úgy látjuk, hogy ez a szabómester, akit nem circumspectusnak, hanem providusnak titulálnak, aki feltehetően szerényebb anyagi körülményei, de még inkább „megszentenciázott” anyja miatt nem lehetett tanácstag, sem a százférfiak közé nem kerülhetett be, így nem vehetett részt a város igazgatásában, méltatlanul kitaszítottnak érezte magát. Ezt a hiányérzetet azzal kívánta kompenzálni, hogy a város életébe mindenképen bele kívánt szólni. Talán vélt igazságot keresve, de még inkább a társadalmi folyamatokkal együtt járó eszmei viták vulgáris lecsapódásaitól indíttatva , indulatait, felfelé törekvését követve, polgártársai felé – nem minden hatás nélkül – igényeket, követeléseket támasztott, véleményt nyilvánított.

Vagy igaz lenne, amit felesége mond róla: „mert Chaky vram elottis meg monttam neky, hog Ez egy hazwk, nem Jambor, lator […] valamit mond mindenbe hazwd minth czigan lator”?87 Kutatásaink jelenlegi eredményei alapján mindenképpen úgy véljük, hogy az 1565-beli boszorkányperek indítékait keresve Gruz Péter személyét nem hagyhatjuk figyelmen kívül.   

/forrás: www.korunk.org /